Neuborg és Ingostadt városát Duna-ártér köti össze, ami Németország egyik legjelentősebb ártéri erdeje, és mint ilyen, természetvédelmi szempontból fontos védett terület. A folyómenti erdők szorosan összefüggnek a talajvízszinttel és az áradásokkal. A vízszintek változása átformálja a partokat és a partmenti erdőségeket, amelyek ezáltal más élőhelyekké alakulhatnak.

A természetes élőhelyek nagy változatossága kedvező feltételeket kínál a növény- és állatvilág számára. A növények közül jellegzetes például a tavaszi tőzike (Leucojum vernum), a boldogasszony papucsa (Cypripedium calceolus), az őszi kikerics (Colchicum autumnale) és a kocsányos tölgy (Quercus robur). A tavaszi tőzike Németországban például veszélyeztetett növényfajnak számít, populációja fogyatkozik. A Donau-AuwaldNeuburg-Ingolstadt területén háborítatlan menedéket talál, és négyzetméterenként ezres számban virágzik, mintha csak frissen hullott hó borítaná a földet. A nyúlánk ibolya(Viola elatior, Németországban súlyosan veszélyeztetett) és a mocsári aggófű (Senecio paludosus, Németországban veszélyeztetett) ugyancsak a Duna ártéren honos fajok.

A Duna-ártér különböző állatfajok számára is tökéletes élőhely, amilyen például a hód (Castor fiber), a vörös kánya (Milvus milvus), az örvös légykapó (Ficedula albicollis) vagy a szarvasbogár (Lucanus cervus). A hód természetes tájátalakító tevékenysége révén új élőhelyeket hoz létre, amelyek igen fontosak a biológiai sokféleség szempontjából. A kékbegy (Luscinia svecica) és a jégmadár (Alcedo atthis) szintén előfordul a védett területen.

Az ártér eltérő jellegű élőhelyeket kapcsol össze egymással: az üdét a szárazzal, a sovány talajút a tápanyagban dússal, a nyíltat az erdősülttel. A terület egyes részei felhagyott gyepes részek, elsősorban régi, kiszáradt, nyáron erősen felmelegedő, kavicsos partoldalak. Ezeket a részeket olyan növények kedvelik, mint a poszméhbangó (Ophrys holosericea), illetve rovarok, mint például a kékszárnyú sáska (Oedipoda caerulescens).

Az erdő egyik különleges része, a Gerolfinger Eichenwald, az egykori „Mittelwaldand” művelésből alakult ki, melyben közbeékelt gyepek, rétek, és szántóföld is előfordult. A „Mittelwald” egyfajta erdőművelési mód. A koronaszint kialakításában főként tölgyet alkalmaztak, közben helyenként alacsonyabb fákkal és bokrokkal, amit tűzifaként lehetett hasznosítani. Ma az erdőt a hagyományos módszer szerint művelik, ami alkalmassá teszi az élőhelyet többek között a közép-fakopáncs (Dendrocopos medius) számára is.